Csak lelépett a nagyszünetben, dobni egy sárgát. Utána köddé vált. De hogy hova? Nem tudta senki. Azt se értették a barátai, hogy egy WC-ből hova lehet eltűnni. Pedig el lehet. Sőt természetes is, hogy szegény főhősünk, el akart menekülni a konténer WC fojtogató börtönéből. Mert aki megjárta, és érzékszervei a helyén vannak, biztosra veszi, hogy nem akar még egyszer oda visszamenni, az illatok és a szenny birodalmába.
„Szúr az ágyékom, kapitális hiba volt reggel benyelni másfél liter teát. De hallom a csengőt, és azonnal eszelős módon futok a zsúfolt folyosón, elegáns korcsolyázó mozdulatokkal kerülgetve az alsósokat. Megcélozom a legközelebbi budit. A mosoly azonnal lelohad az arcomról, amikor realizálódik bennem, hogy a hírhedt konténer WC felé tartok. Még egy lépcsőfok sorsom meredek lejtőjén. Keménynek kell lennem, ez nem gyerekjáték. Ott vagyok az undorító ajtó előtt, melynél csak a belseje lehet visszataszítóbb. Nagy levegőt veszek és belépek (csak el ne csússzak egy büdösen fortyogó húgytócsán). Mint egy rokkant és nagyra nőtt mókus ugrálok a legközelebbi toaletthez. Vigyázz ne érj hozzá, és a falhoz sem! Csak ne érj a falhoz, mert leesik a kezed! – mondogatom magamnak. Sikerül megállapodnom a retyónál, és végre kijön, aminek ki kell jönnie. Elégedett mosollyal hugyozok mellé (ennek a helynek már úgyis mindegy). Kilépek a doh-szagú előtérbe ahol egy roppant WC papír hatalmas robajjal, zuhan az előttem elterülő, undorító folyadékba (a plafonról, nyílván szeretett diáktársaink következményeként, vagy lehet, hogy önálló életre kelt és a plafonra menekült, az alul megrekedő gázok elől). Gusztustalan nyáladék csap fel minden irányba, és az ázott papír molekuláira esik szét, ahogy a földön fekvő sav szétbontja atomjait. Elegánsan átlépem, és levegőt veszek. Sose bírom sokáig lent tartani. Marja a torkomat az átkozott elegy, ami itt fejlődik. Több száz tűként döfi át újra és újra tüdőmet, a konténer levegője. Fuldokolva, a mosdóhoz érek. Megeresztem a vizet, de a csap ehelyett, összeragadt haj és körömdarabokat prüszköl. Elrántom a kezem, ujjaim tornászokat megszégyenítő piruettel, hajol el egy felettébb megtermett csomó elől. Szidom a koszos mosdó felmenőit, és egy heves mozdulattal a kilincsért nyúlok, hogy elmehessek végre erről az istenverte helyről. Az ajtó azonban nem mozdul, és én is megtorpanok, hogy mi a gránát van. Megpróbálom újra és újra. Telefonomért nyúlok, mert látom, hogy ezt az ajtót, amit nyílván cementből csináltak, hogy a sugárzást visszafogja, áttörni egyszerűen lehetetlen. De térerő sincs ezen az átkozott helyen. Ekkor a gáz, amit belélegeztem, elkezdi éreztetni a hatását. Minden élénkebbé válik, és nagyon bezárva érzem magam. Mintha élve eltemetnének, de az én koporsóm kicsit tágasabb és össze van pisálva. Megszédülve, odatántorgok az egyik piszoárhoz. Amiből zöldes füst íves vargabetűket írva, szállingózik fel. Undorom ellenére belenézek, hajt a mocsok, ami már irányítja az agyam. Nagy döbbenetemre, egy szépen megtermett, vaskos, vigyorgó, sőt beszélő ürüléket pillantok meg benne. Valamit hozzám mormog, én meg kapva a lehetőségen, megkérdezem tőle hogyan, jutok ki ebből a lidércnyomásból.
- A baloldali budi még nincs eldugulva. Húzd le magad rajta! – mondja a szar, tündéri hangján, én meg megteszem. A csilingelő hangtól még mindig zúg a fülem, de szépen lassan elveszik az örök csobogás között.
