Rikiki az ostoba macska üveges tekintettel bámulta frissen termesztett paradicsomját. Simogatta gyökerét, levelét, húsos, formás, lédús fenekét cirógatta. Nem akarta, hogy túlérett legyen, hiszen mindannyian tudjuk milyen csúnya egy paradicsom, ha zöld moszat lakozik szívében. A kincsére támadó cseles rovarokat is ádáz méreggel kergette el. Ezek a gaz bogarak, megsérthetik pirosarany almáját. Héját felkaristolhatják, lakmározhatnak belőle, vérét szívhatják. Még belegondolni is rossz! Átkozott kártevők!
- Römi! Te mit szoktál csinálni a vámpírokkal? - szólt át a szomszédba.
Az felemelte a fejét, kidugta a kutyaházból, keresztbeálló szemekkel a macskára nézett majd megszólalt:
- Legyártok nekik egy kis szenteltvíz koktélt!
- Hogyan?
- Hát mixerrel no. Először a fagyasztóból kiveszek jégkockákat, azután belemorzsolok kettő ezüstgolyót, és shakerben felfogok néhány régi keresztet meg egy kis fokhagymát, azt megtöröm és felöntöm szenteltvízzel - magyarázta az eb, majd kitépett magából egy bolhát és földkörüli pályára röpítette.
- Óh te barbár! Tudtam hogy semmihez sem konyítasz! - nyávogta el magát Rikiki és faképnél hagyta a bolhazsákot, aki lustán tekergőzött vissza ócska kunyhójába.
Mert csak egyvalamit szeretett jobban a paradicsomnál, mégpedig a fokhagymát! Azok az édes kis gerezdek, olyanok akár egy újszülött rózsás arcpárnácskai, úgy csücsülnek egymás mellett mint a legaranyosabb pingvinek télvíz idején. És a szaguk! Az a kesernyés-csipős jellegzetes kaparás, ami örömkönnyeket varázsol bárki szemébe. Az a rejtélyes egyveleg, mit alkimisták és szerzetesek fejtettek évezredeken át. Ó, a fokhagymaföldek kipréselt esszenciájától, sohasem tudott szabadulni.
- Milyen nehéz az élet, nehezebb mint hinném!
Dilemmája borzalmas, és szívbemarkoló! Rikiki az ostoba macska, kinek neve merő véletlen azzal a kártyajátékkal, egyre csak keringett és keringett. Körbe körbe sétált, futott. Szőrét tépte, farkát harapta, fogát csiszolta körmein, majd körmét reszelte tűhegyesre fent fogain, hogy erősebben téphesse szőrét és haraphassa farkát. Egyszóval jól magába gabalyodott, de nem úgy mint ahogy a szerelmesek szoktak! Már se szőre, se farka, se körmei, még csak szája sem maradt, ennek a szerencsétlen párának, kit oly megrázóan rázott az élet. Ez a nehéz kegyetlen sors, egyre csak húzta és húzta, már a földre taszította, egyenesen bele a kutyaszaros fűbe. De a fű is kirohadt alatta, mert kirohad az ha nem látja a napot, így hát tovább nyomta ez a súlyos béklyó, egyenesen bele a talajba hogy megállás nélkül haladjon a föld magjáig ha útközben meg nem állítják a giliszták hatalmas felhőkarcolói.

- Hé főnök, nézd már reng az irodánk! Csak nem leépítést akar a vezérigazgató, akkor nekem annyi. Etetnem kell a családomat, már humuszra sincs pénzünk - mondta egy girhes beosztott, olyan sovány volt mint egy giliszta, látszott hogy éhbérért dolgozik.
- Hogy nézzek oda, hisz giliszta vagyok! Nincs szemem, már ezt is elfelejtetted. Menjél vissza, nyálazd inkább a papírokat, te vén hülye! - kiáltott rá a másik, egy igen megtermett darab.
Mindketten elhallgattak, mert egy hatalmas bömbölés rázta meg Gili York egész területét.
- RI-KI-KI VAGYOK A MACSKA, ÉS SZERETEM A PARADICSOMOMAT! MELLESLEG NEM AKAROK A FÖLD MÉLYÉRE MENNI, A MAGASA JOBBAN TETSZENE!
A kiáltást borzalmas rengés követte, Rikiki az ostoba macska ugyanis a kukachivatalnokokra fittyet hányva, fölkelt a sáros földről, lerázta hátáról sorsát mely addig a földhöz szegezte. Ráugrott, szitkozódott, forró kalapácsot vett elő farzsebéből, és addig ütötte amíg meleg. A felhőkarcolók így is leomlottak, de legalább megtudtuk hogy Rikiki saját sorsának kovácsa.