Becsöngettek, én sejtettem, hogy egy szokványosan förtelmes olaszórának nézünk elébe. Azonban amit átéltem, az rosszabb volt, mint egy fentebb említett tanóra. Ez pedig már nagy szó. A padtársam hiányzott, így tökéletes magányomban vegetáltam. Annyira, és annyira gondolkoztam, elmélkedtem, hogy közbe a  hmm-ük és a „benegraziék” csak úgy repkedtek a fülem mellet mint roppant golyóbisok. Unott fejjel a táblát figyeltem, örülök hogy nem láttam az arcomat, az olaszóra ugyanis olyan mimikai élményt varázsolhatott elő bennem, mintha egy vakondnak nézném végig a napját. Nos, nem tudtam akkor melyik az unalmasabb, de mai fejjel kijelenthetem, hogy inkább a vakondot néztem volna. Fájdalmas agóniámban, gépiesen írtam a szavakat a tábláról ahogy, minden egyes átkozott órán. Ekkor valami hirtelen mellbevágott. Éltem át ijesztő pillanatokat órán, például amikor a magnó önálló életre kelt, és lemezlovag tudását csillogtatva, mixelni kezdte kedvenc párbeszédeinket. De ez nem volt semmihez se fogható. Nem tudtam parancsolni a kezemnek, ami folyamatosan ezt a szót írta: lezione d’italiano, lezione d’italiano, lezione d’italiano. Utána a toll semmivé foszlott, egyszerűen eltűnt. A tinta megelevenedett a papírlapomon, és egy ismerős szót kezdett el formálni. „Dupla”-olvastam ki, és nem tudtam hova tenni a fejemben. Először duplakávé-ra gondoltam, de az lehetetlen, hiszen én utáltam a kávét és a mai napig utálom. Ekkor már eszelős módon, a papírt figyeltem, nem érdekelt a külvilág. A papírra koncentráltam oly élesen, és lám vörös cseppeket láttam rajta. Az csontjaimat hidegség járta át. Belém nyilallt a felismerés szörnyű gondolata: a kezem ázott a saját véremtől. Valami kiolvashatatlan szöveg véste, bele magát a tenyerembe. Nem éreztem semmit, nem fájt csak ott volt. Amit felfedeztem benne egy kerek D betű a mutatóujjam vonalában. Azt követte egy U betű, és ez már nagyon sejtetően hatott. „DUPLA!”-fogalmazódott meg bennem. De mit jelenthetett ez a szó, hogy Dupla? A választ azonnal megismertem amint lejjebb tekintettem, mert még vérzett a kezem a kacifántos írástól, ami közben formálódott. Így megértettem mit közölt a második sor. Bár ne tettem volna. Amit ott megpillantottam felülmúlta, lidérces rémálmaimat, legkegyetlenebb fóbiáimat. Olyan volt, mint egy élve eltemetés, olyan mintha az ember a saját agyából kellene, hogy lakmározzon. Mintha a saját gondolataid zabálnák fel, vérszipoly férgekként a tested.  Úrrá lett rajtam a pánik, körbenéztem a teremben. De minden megváltozott. A többiek mind olaszkönyveikbe roskadva, mozdulatlanul hevertek. Felkeltem a padomtól, de testem csigalassúsággal követett. Éreztem, hogy húz valami vissza. Egy fagyos szellő, holott kint tavaszi napsütés uralkodott. Az olaszkönyvemből áradt, és próbált magába szippantani. Minél jobban harcoltam vele, annál erősebben szívott be, mint valami hatalmas vákuum. Az ujjam már a fénymásolt borított érintette, amikor egy éles csengő hasított bele a levegő. Hidegzuhanyként ért, hogy újra megelevenedett a terem és Árpika a göndör fürtjeivel nézte az arcomat. „Mi a fene van?”-kérdezte, kimódolt hangján. Én csak egy mondatot bírtam lihegni kiszáradt torkomon: „Dupla Olaszóra”.

u.i.: Remélem sose élek meg egyetlen dupla olaszórát sem. Inkább lőjjenek tarkón